Írta ketlin gazdi (SÁBA BUCI), 2009. September 08. 14:39:54 #1992

Emlékeim az Életemről ( folytatás 11. )

Az Örömöm teljes volt. Boldogságomban odaszaladtam a már alvó cicákhoz és orrommal akkorát döftem rajtuk, hogy csak úgy nyögtek egyet szegények. Bocsi, de muszáj volt, örüljetek velem, ne aludjatok hétalvók! Itt a Gazdi és megbocsátott! Már nem haragszik, ugrándoztam, s rohantam föl a lépcsőn a kert felé, hogy elmondjam, kikiabáljam az összes barátomnak, tücsöknek, békának, őzeknek, szarvasoknak, vaddisznóknak még a kis vakondnak is, hogy milyen boldog vagyok!. Akkorát botlottam a lépcső utolsó fokában, hogy majdnem a nyakam törtem, de ki törődik ilyen kicsiséggel? Mit számít az. Felnéztem a csillagos égre és nagyot üvöltöttem! A barátaim biztosan értették, mit kiáltottam. Minden fájdalmam alábbhagyott, a szívem nem sajgott tovább. Felemelt fejjel álltam még egy pillanatig a hatalmas kert közepén, majd megfordultam és újra megindultam lefelé, ahol a Gazdit a földre döntve hagytam örömömben. A lépcső felső fokán megálltam, a nyelvem a mellemig lógott a rohanástól és az örömtől. Akkor láttam a sötétben, hogy éppen a Gazda segítette fel szegényt. Kimértebben lépdeltem lefelé a lépcsőn, hiszen tudtam, még nincs vége mindennek . A Gazda nehezebben bocsátott meg mindig, pedig ő is imádott engem,én is őt. Ő annyit várt el tőlem, mint az emberektől. Nem tett különbséget a kétlábú és Én közöttem. Mindent tudnom kellett, amit az emberek tudtak, legalábbis, abban, hogy mit szabad és mit nem. Odaértem elé, leültem, a fejem felemeltem és a sötétség homályában láttam vonásait. Gazdikám, már mellette állt, mosolygott és azt mondta: -kérj Tőle is bocsánatot Buci!-mondta kedvesen. Kimérten, -ahogy egy férfihoz illik, - lehajoltam, a fenekemet felemeltem, közben a fejem egy kicsit félre fordítva lestem a hatást. Láttam, hogy ránézett a Gazdikámra, és mosolygott. Ekkor felbátorodtam és ugyan olyan hévvel mint az előbb, most már vele is a megbocsátás táncát jártam. Egészen elfáradtam, alig kaptam levegőt, aztán a Gazdi hangja zökkentett ki eufólikus mivoltomból. -Itt a Kekszed Bucikám! Ránéztem, boldogan vettem számba az isteni falatot, ami most a legfinomabb volt, amit valaha ehettem. -Jó éjt Buci! Most már nyugodj meg szépen!- Becsukódott az ajtó mögöttük. Lefeküdtem, a szívem már lassabban dobogott, forróság öntötte el egész testemet. Édes, édes kis Gazdikáim. Bogi cica megérezte az öröm hullámait, tudta, hogy velem most már édes álmot alhat. Befészkelte magát, szokott helyére, s ütemesen dorombolni kezdett. Még egy percig éreztem számban a keksz édes ízét, orromban a Gazdik ismert illatát, és hallottam a cica halk és ritmusos dorombolását. A csönd elringatott, a nyugalom és a boldogság álomba szenderített.