Írta donna2 gazdi (Molli), 2011. November 13. 16:53:34 #18625

VASJANKÓ

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Rengeteg nagy erd terült el kastélya körül. Sok mindenféle vad tanyázott benne, szarvas is, dámvad is, z meg egyenesen annyi, hogy egész csordákban vonult tölgyesbl bükkösbe, bükkösbl gyertyánosba. Egyszer a király nagyon megkívánta a vadpecsenyét. Kiküldte az egyik vadászát hogy ljön neki egy zet. Várták a vadászt, de hiába várták, nem jött vissza sem aznap, sem másnap, sem soha többé. - Talán valami baja esett - aggodalmaskodott a király, és másnap két másik vadászt küldött a keresésére, de azok sem jöttek vissza. Harmadnap a király összehívatta valamennyi vadászát. - Kutassátok át az egész erdt - hagyta meg nekik -, addig ne is nyugodjatok, míg mind a hármukat meg nem találjátok! De nem tértek haza ezek sem meg egyetlen vadászkutyájuk sem: odaveszett az egész kopófalka. Ettl fogva senki nem merészkedett többé az erdbe. Nagy csönd borult a magányos rengetegre, csak egy-egy sas vagy héja lebegett fölötte olykor. Így volt ez sok-sok évig. Egyszer aztán jelentkezett egy idegen vadász a királynál, be akart szegdni hozzá, és engedélyt kért, hadd mehessen a veszedelmes erdbe. A király azonban nem akart beleegyezni. - Nem bátorságos ott - mondta -, attól tartok, te is úgy jársz, mint a többi, sosem látunk többet. - Uram királyom - felelte a vadász -, én nem ismerem a félelmet, és mindenképpen szeretnék megpróbálkozni a dologgal. - Hát ha mindenáron kockára akarod tenni az életedet - mondta a király -, én nem akadályozóm meg erszakkal; eredj, és lásd, mire mégy; de ha baj ér, nekem ne tégy szemrehányást! Az idegen vadász megköszönte a királynak az engedélyt, és nekivágott a vadonnak. Kutyája csakhamar nyomra akadt, fölhajtott egy szép vadat, és csaholva zbe vette. De alig szaladt pár lépést utána, mély kátyú állta útját, úgyhogy egy tapodtat sem tudott továbbmenni. A vízbl pedig kinyúlt egy meztelen kar elkapta, és lerántotta a mélybe. A vadász, amikor ezt látta visszafordult, s ment a királyhoz. - Uram, adass nekem vödröket, és rendelj mellém három embert, azt hiszem nyomában vagyok az erdd titkának. A király nyomban teljesítette a kérését, meg nekiállította a három embert a munkának, és kimeríttette velük a kátyúból a vizet. Az üreg fenekén egy óriást találtak. Barna volt, mint a rozsdás vas, haja bentt az arcába, és egészen a térdéig ért. A vadász megkötözte, és magával vitte a kastélyba. Ott nagy álmélkodást keltett. A király vasketrecbe záratta a kastély udvarán, és fvesztés terhével megtiltotta, hogy a ketrec ajtaját bárki is kinyissa. A kulcsot maga a királyné rizte a párnája alatt. Ettl fogva ismét biztonságban lehetett járni-kelni az erdben. Volt a királynak egy nyolcesztends fiacskája. Ez egyszer az udvaron játszadozott, s az aranylabdája beleesett a ketrecbe. Odaszaladt, és bekiáltott az óriásnak: - Add ki a labdámat! - Elbb nyisd ki az ajtót, akkor odaadom - felelte az ember. - Nem lehet, a király megtiltotta - mondta a fiú, és elszaladt. De másnap megint visszament, és kérte, követelte a labdáját. - Elbb nyisd ki az ajtót - ismételte makacsul az óriás. A fiú azonban újra csak elszaladt. Harmadnap a király elment vadászni. A gyerek ismét odalopakodott a ketrechez. - Ha akarnám sem tudnám kinyitni az ajtódat - mondta -, nincs hozzá kulcsom. - Anyád párnája alatt van a kulcsa, onnét elveheted. A fiú nagyon szerette volna visszakapni a labdáját. Megfeledkezett minden tilalomról, minden óvatosságról, és elhozta a kulcsot. A zár nehezen járt, kattogott, csikorgott, de végül mégis fölpattant. Az ajtó kinyílt, az óriás kilépett a ketrecbl, visszaadta az aranylabdát, és sebesen útnak indult. A fiúcska megijedt: mi lesz, ha az édesapja üresen találja a ketrecet? - Ne menj el, óriás - kiáltotta -, mert kikapok! Az óriás visszafordult, nyakába ültette a királyfit, és gyors léptekkel besietett az erdbe. Nemsokára megjött a király a vadászatból. Nyomban észrevette, hogy a ketrec üres. Ment egyenesen a királynéhoz, faggatta, mi történt, de ez nem tudott semmirl semmit. Kereste a kulcsot a párna alatt: hiába, nem találta. Szólította a fiát: nem felelt senki. A király kiszalasztott érte a környékre, hogy keressék meg; hasztalanul: nem akadtak nyomára. Senki nem tudott semmi biztosat, lassanként azonban mégiscsak megsejtették, hogyan, miként eshetett a dolog, és nagy szomorúság borult a királyi udvarra. Az óriás meg vitte a vállán a kisfiút. Mikor már jó mélyen bent jártak a rengetegben, letette, és így szólt hozzá: - Apádat, anyádat nem látod többé, de én gondjaimba veszlek, mert kiszabadítottál, és megesett a szíved rajtam. Ha mindig megfogadod a szavamat, jó sorod lesz. Kincsem, aranyom van elég, több, mint bárkinek a világon. Mohából ágyat vetett a fiúnak és lefektette. Másnap reggel pedig egy forráshoz vezette, és azt mondta neki: - Ez itt az aranyforrás; olyan tiszta, mint a kristály. Ülj ide mellé, és ügyelj, nehogy bármi is belekerüljön, és beszennyezze. Minden este eljövök majd és megnézem, eleget tettél-e a parancsomnak. A fiú leült a forrás szélére, nézte, ahogy idnként egy-egy aranyhal siklik egy-egy aranykígyó gyrzik tova benne, és vigyázott, nehogy valami beleessék. Ahogy ott üldögélt, egyszer olyan hevesen megfájdult az ujja, hogy önkéntelenül beledugta a vízbe. Nyomban ki is kapta onnét, de hiába. akkorra már befutotta az arany az ujját. Akárhogy dörzsölte, akárhogy súrolta, hiába, nem tudta többé leszedni róla. Este megjött az óriás; végigmérte a fiút, azt kérdezte: - Mi történt a forrással? - Semmi, semmi - mondta a gyerek, s a háta mögé rejtette a kezét, hogy ne lássék az ujja. - Bedugtad az ujjadat a vízbe - mondta az óriás. - Most az egyszer elnézem neked, de vigyázz, nehogy még egyszer elforduljon ilyesmi! Másnap megint megfájdult a gyerek ujja. Kínjában a fejét vakargatta; szerencsétlenségére egy hajaszála belehullott a vízbe. Gyorsan kivette, de az már akkor csupa arany volt. Este jött az óriás, s már tudta, mi történt. - Beleejtetted egy hajadszálát a forrásba - mondta. - Most még elnézem neked; de vigyázz: ha harmadszor is megtörténik, beszennyezdik a forrás, és nem maradhatsz tovább nálam. Harmadnap a fiú megint ott ült a víz mellett. Meg sem moccantotta az ujját, akárhogyan fájt is. De az id lassan telt; elunta magát, és nézegetni kezdte arcát a forrás tükrében. Mindig jobban és jobban elrehajolt, jól szembe akart nézni önmagával; vállig hulló haja elreomlott, s beleért a vízbe. Gyorsan fölegyenesedett, de már kés volt: tiszta arany lett a haja, s úgy ragyogott, mint a nap. Szegény gyerek nagyon megrettent. Elvette keszkenjét, és bekötötte vele a fejét, hogy az óriás meg ne lássa. De az már mindent tudott, s amikor megjött, rászólt: - Vedd le azt a kendt! Elomlott az aranyhaj, s a fiúcska hiába mentegetdzött, az már semmit nem segített. - Nem álltad ki a próbát, megmondtam, hogy nem maradhatsz tovább nálam. Menj világgá, tudd meg, mi a szegénység. De mert jó szívem van, és a javadat akarom, megengedem neked: valahányszor bajba jutsz, állj ki az erdszélre, és kiáltsd be, hogy: "Vasjankó!" Akkor én ott termek, és segítek rajtad. Mert nagy hatalmam van, nagyobb, mint gondolod, s aranyam-ezüstöm, akár a tenger. Szegény királyfi elhagyta az erdt, s ment árkon-bokron át, míg egy nagy városba nem ért. Munkát keresett, de nem fogadták fel sehol; nem értett semmiféle mesterséghez, így hát nem is boldogult magában. Nem marad más választása, jelentkezett a palotában, megkérdezte, nem kaphatna-e valami munkát. Az udvari emberek nemigen tudták, mire használják, de mert megtetszett nekik, ottmarasztották. Végül is a szakács szolgálatába fogadta; az lett a dolga, hogy fát vágjon, vizet hordjon, és összekotorja a hamut. Egyszer, mikor senki más nem volt kéznél, a szakács vele küldte be az ételt a királyi asztalra. A fiú nem akar